Terápia 26.

A tegnapi terápia első része nem volt valami kellemes, ismét bőgtem majdnem egy órát. Ugyanaz a rossz érzés jött elő, ami szombat este is: elmondtam, hogy fáradtnak és kimerültnek érzem magam a terápia és a sok sírás miatt, és most nem érzem a belső erőt sem. Haragot és dühöt érzek magam iránt, nem tudom megbocsátani a testemnek, hogy ennyire rosszul működik. Utálom, hogy mindig fáj a hasam, és legfőképpen azért utálom magam, amiért képtelen vagyok teherbe esni. Azt is elmondtam, hogy mostanában a párommal is kicsit megingott a kapcsolatom, mert ő még jobban közeledik felém, mint korábban, ami egyrészt jól esik, de másrészről több egyedüllétre lenne szükségem. Nem szeretném boncolgatni a kapcsolatunkat, nem szeretném, ha változna, mert eddig ez volt az egyetlen terepe az életemnek, ami jól működött és örömöt okozott - nem szeretném ezt megbontani, félek, hogy tossz irányba változnának a dolgok. Persze Katalin megint azt hajtogatta, hogy ő érzi, hogy nagyon közel van már a baba, mégpedig egy kisfiú. Sőt, azt is mondta, hogy a Miklós név ugrott be neki - lehet, hogy Mikulásra jön a gyerek? Na, ennek az esélye kb. 0, mivel ahhoz ebben a hónapban kellett volna megfogannom, ami tutira nem sikerült, mert már érzem a menzesz előjeleit... Utána a hangtálazás viszont jól esett, megnyugtatott. Megbeszéltük, hogy most egy hetet kihagyunk, szükségen van a pihenésre, feltöltődésre. Azzal engedett el Katalin, hogy megint kiszámolja a termékeny napjaimat, szerinte lehet, hogy csak az időzítéssel van gond.

Van most viszont egy új dolog, ami lázba hoz: a munkahelyemen ugye változások várhatók, és van arra esély, hogy oda kerülök, ahol mindig is szerettem volna dolgozni. Annyira jó lenne, ha ez sikerülne! Úgy érzem, hogy abban az intézményben ki tudnék teljesedni, kapnék értelmes feladatokat, és felcsillanna annak az esélye, hogy egyszer kijussak egy külföldi kiküldetésre. Már el is képzeltem, hogy 4 évig New Yorkban élünk, én az ENSZ ügyekben képviselem Magyarország érdekeit, a párom intézi a gyerekek körüli dolgokat és emellett sokat zenél... Tegnap este megkérdeztem arról, mit szólna egy ilyen élethelyzethez. Azt mondta, szívesen vállalná, nem ragaszkodik a karrierjéhez, és el tudja képzelni azt, hogy külföldön él és a zenével foglalkozik fő tevékenységként.

8 és fél éve dolgozom, de most először érzem azt, hogy van jövőképem, hogy létezik olyan forgatókönyv, olyan járható út, amiben jó tudnék lenni és ami örömöt okozna. Ma reggel a buszon azon gondolkodtam, hogy ez a gondolat jobban lázba hoz, mint a gyerekszülés. De persze az álmaimban mindig szerepel gyerek, a külföldi életet is úgy képzelem el, hogy ő majd ott jár iskolába, és milyen jó lesz, hogy megtanul egy idegen nyelvet, és világlátott, nyitott emberré válik. Lehet, hogy nem hiányzik nekem a terhesség és a négy fal közé zártság. Mi van, ha nekem egy gyerek is elég? És mi lenne, ha ezt az egy gyereket, egy kisfiút örökbe fogadnánk? Mondjuk egy egy-másfél éves gyereket. Otthon lennék vele egy évig, de utána tudnám folytatni a munkát. Kimaradna a terhesség, kimaradna az éjszakázás, a sok bömbölés. De megmaradna az összecsiszolódás, a szeretet, a gondoskodás. Lehet, hogy ez az én utam. Ki mondta, hogy mindenkinek, mindenáron szülni kell? Lehet, hogy az én életem nem arról szól, hogy családanya legyek, hanem hogy a munkámban teljesedjek ki? Miért kell nekem kínozni a testemet és porrá zúzni az önbecsülésemet, csak azért, mert az élet egyik területén nem tudok maximális teljesítményt nyújtani? Attól én még értékes ember vagyok!!!

Mit szólnék a következő forgatókönyvhöz? Átkerülök ahhoz az intézményhez, ami az álmom, elkezdek ott dolgozni, jól teljesíteni. Közben intézzük az örökbefogadást, meg lesz a határozat, megyünk az alapítványokhoz - és mivel szuper az ajánlólevelünk (fiatalok vagyunk, pszichikailag egészségesek és jó körülmények között élünk) kb. másfél év múlva kapunk egy kisfiút. Az anyaság minden percét élvezem, kiteljesedik a lelkemnek ez a része, és végre megnyugszom, mert teljes lesz a magánéletem. A gyes után visszamegyek dolgozni, és a jó képességeim miatt hamarosan kiküldetésre megyek New Yorkba - a férjemmel és a kisfiammal. Nagyon élvezni fogjuk a metropolita életet, a munka mellett lesz időm jógázni is, és persze járok majd a férjemmel kettesben andalogni a parkba és hangulatos jazzkocsmákba kikapcsolódni. Hm, ez a terv nagyon tetszik. És valahogy könnyebben bele tudom magam élni. Valahogy soha nem tudtam elképzelni magam pocakosan és a szülőszobán. Lehet, hogy ez nem lesz része az életemnek. Lehet, hogy ez így lesz jó. Mindegy, úgy lesz, ahogy lennie kell, és a végén úgyis minden jól alakul!!!