A múlt héten végül nem mentem Katalinhoz, szerdán túlóráznom kellett, ezért jó is, hogy nem jelentkeztem be. A csütörtöki vacsin amúgy nagyon durva dolog történt: volt egy népzenés-néptáncos blokk, aminek a nézése közben éreztem, hogy egyre nő a gombóc a torkomban, egyre rosszabb érzések jönnek elő bennem. Annyira felzaklatott a zene, hogy utána ki is kellett mennem: fogtam a kabátomat, kimentem az utcára, és elszívtam egy cigit. Jó volt kicsit egyedül lenni, néhány könnycseppet elmorzsolni. Addigra amúgy már olyan fáradt voltam, hogy kb. fél pohár bortól becsiccsentettem. Amikor visszamentem a vacsorára, a többiek kérdezgették, mi van velem, azt hitték, valami pasiügy, főleg, miután elkezdtem osztani az észt az asztalnál ülő fiúknak, hogy soha ne házasodjanak meg... A kolléganőm előhozta a gyerektémát, hogy miért nincs 3 év házasság után gyerekünk, erre visszavágtam, hogy neki 43 éves a pasija, szóval, akár már unokái is lehetnének...
Na, mindegy, eltelt az este, és másnap a konferencia egyik szünetében egy külön teremben elkezdtem beszélgetni két kolléganőmmel. És ami érdekes, akkor tudtam először megfogalmazni, mi a problémám. Az, hogy az egész eddigi életemet úgy éltem, hogy a külső (társadalmi és szülői) elvárásoknak próbáltam megfelelni. Jól tanultam, egyetemet végeztem, elkezdtem dolgozni ott, ahová felvettek, házasságot kötöttem... és a következő lépés lett volna a gyerekvállalás. És most már biztosan tudom, hogy azért nem sikerült eddig, mert éppen akkorra eljutottam az önismeret olyan fokára, hogy éreztem belül: ez nem az én vágyam. Ezt a részét nem mondtam a lányoknak, de azt elmondtam, hogy azért vagyok mostanában néha feldúlt és zaklatott, mert próbálomn a saját utamat járni, a saját vágyaimat megélni. De mivel az eddigi életemben az énem ezen részét elnyomtam, elég nehéz azonosítani, mi az, amire valóban vágyom, mi az, ami örömöt okoz, és hogyan szeretnék élni.
A tegnapi terápián elmondtam ezt Katalinnak is. Ő azt mondta, hogy nem kell nagy dolgokra gondolni, a kis lépések, amiket mostanában teszek - pl. anyukámmal a telefonhívások ritkítása, a kollégák felé a saját vélemény felvállalása, a főnök irányába a határok meghúzása - annak a jelei, hogy elkezdtem élni a saját életemet. Katalin egyenesen azt mondta, hogy olyan, mintha most élném a kamaszkoromat - sokszor tényleg így érzem.
Tegnap csináltunk képet is, egy madárfészket kellett elképzelnem, először kívülről leírni, majd beleképzelni magamat az egyik fióka bőrébe, utána pedig én lettem gondolatban az anyamadár, aki magabiztosan táplálja a kicsinyeit, aki pontosan tudja, mire van szükségük, aki a picik követelőzése és kétségbeesése ellenére higgadtan teszi a dolgát, mert egyértelmű számára, mit kell tennie. A kép után kérdezte Katalin, melyik szerepben éreztem jól magam, erre nem válaszoltam, de egyértelműen a mamamadárral azonosultam. Oly annyira, hogy a táplálás elképzelése során bevillant előttem egy kép, amint éppen a kisbabámat szoptatom. Jó érzés volt magamhoz ölelni, és a saját testemből táplálni őt. Mostanában egyre több képet nézegetek, amin terhes nők vannak. És már nem tartom annyira ijesztőnek a dolgot, mint korábban. Sőt, néha azonosulok velük gondolatban, és elképzelem, milyen jó érzés lesz, hogy a kisbabám bennem növekszik, és én mindent meg tudok adni számára, amire csak szüksége van.
Nagyon jót tett a kép, és a fenti beszélgetés is. Egyre tisztábban látok, egyre közelebb állok ahhoz, hogy a lelkemben megszülessen a kisbabám. És ha ez megtörténik, utána a testemben is meg fog foganni. Ez biztos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése