Terápia 19.

A tegnapi napom nagyon kemény volt, nem emlékszem, sírtam-e már ennyit egyetlen nap alatt... Azzal kezdődött, hogy kedd reggel elmentem az immunstátuszos vérvételre, és gondoltam, ha már ott vagyok, megnézetem a TSH-t és az ATPO-t. Ez utóbbi eredmények még aznap délután megjöttek, és teljesen ledöbbentem rajtuk. A TSH 3 felett, az ATPO 250 kürül. Az első érték ezer éve nem volt ilyen rossz, legutóbb 1 kürül volt. Igaz, hogy egy ideje csak egy szemet szedtem a korábbi másfél helyett a gyógyszeremből, de nyáron is kihagytam egy kis időt, amikor egyáltalán nem szedtem gyógyszert, és akkor is "csak" 2 körülire ment fel. Aztán ahogy visszaálltam a korábbi adagra, szépen lement 1-re. Tegnap reggel megnéztem a korábbi ATPO eredményeket is, 2011 végén 100 alatt volt. Szóval, a reggeli készülődés alatt már rendesen kiborultam, sírtam is egy kicsit. Elszomorított, hogy hiába a paleo, a gluténmentesség, a sok-sok lemondás, nem hogy javulnának az eredményeim, hanem egyenesen romlanak

Elég zaklatott állapotban indultam dolgozni, útközben a Korai Öröm zenéjét hallgattam, ami nagyon tetszik, olyan elszállós, transzecendentális zene. Egy megállóval hamarabb leszálltam a metróról, mert gyalogolni volt kedvem. 10-15 percig tartott így az út, közben elszívtam egy szál cigit is, jó érzés volt. Persze folyamatosan kattogott az agyam, és egyszer csak eszembe jutott: mi lenne, ha örökbefogadnánk egy kisbabát? Egyre jobban tetszett az ötlet, és amint beértem, elkezdtem utánanézni a lehetőségeknek. Sikerült megtudni, hogy a TEGYESZ-nél kell megindítani az örökbefogadás előtti eljárást. Rögzítik a kérelmet, van pszichológiai alkalmassági vizsgálat, környezettanulmány, kell vinni jövedelem- és orvosi igazolást + el kell végezni egy 21 órás tanfolyamot ahhoz, hogy alkalmassá nyilvánítsanak. Ezek után lehet menni az alapítványokhoz, akik a nyílt örökbefogadást intézik. Ez az útja annak, hogy az ember újszülött kisbabát kaphasson. Tegnap fel is hívtam a TEGYESZ-t, egy kedves ügyintézővel beszéltem, hozzá megyek konzultációra két hét múlva kedden. Majd megkérdezem a páromat, el tud-e jönni, ha nem, akkor csak egy első körös megbeszélés lesz, ha el tud jönni, akkor rögzítik az adatainkat is. Kerestem fórumokat, blogokat is, ahol erről a témáról írnak, egyelőre csak néhányat találtam.

Munka után ugye mentem terápiára, ahol elmondtam Katalinnak az új ötletemet. Sírás közepette kiszakadt belőlem, hogy elegem van az önmarcangolásból, az önsanyargatásból, a sok-sok lemondásról. Három éve arról szól az életem, minden egyes napom, hogy azon kattog az agyam, mi a baj velem, és hogyan tudnék ezen segíteni. Tényleg rengeteg mindent megtettem: műtétek, orvosok, beavatkozások, gyógyszerek, étkezés megreformálása, testmozgás, relaxáció, munkahelyváltás, terápia. És mégsem sikerült teherb esnem. A múlt heti madaras kép hatására letisztult bennem: készen állok az anyaságra, képes vagyok arra, hogy egy kisbabát ellássak, és mindent biztosítsak neki, amire csak szüksége van. És miért ne lehetne szeretni egy kisbabát, akit nem én szültem meg? A saját babát is meg kell ismerni születés után, ha az örökbefogadás révén haza vihetünk a kórházból egy újszülöttet, szerintem nincs nagy különbség a mindennapok során. Ugyanúgy ki tud alakulni a kötődés, a szeretet, ugyanolyan boldog családdá válhatunk ez úton is. Aztán ki tudja? Lehet, hogy ha lekerül ez a nyomás rólam, akkor spontán teherbe esek vagy lesz lelki erőm a lombikba belevágni. De most nincs erőm tovább menni azon az úton, amin három éve járok. Mindenképpen szeretnék kisbabát, jelenleg üresnek érzem enélkül az életem. És ha kapunk egy babát, én megelégszem vele, ha nem lesz vér szerinti gyerekünk, akkor is boldogok tudunk lenni.

A terápián csináltunk egy képet is, egy utat kellett elképzelnem, amin járok, vissza kellett néznem, aztán menni tovább, és egy útelágazásnál dönteni, merre menjek. Egy hegyi út jelent meg, ismerős tájék, mögöttem egy nagy kanyar, a múltat már lezártam és nem akarok vele foglalkozni. Az út aszfaltozott volt, széles és biztonságos. Az elágazásnál megpihentem kicsit, és vártam a páromat, hogy csatlakozzon hozzán, hogy együtt menjünk tovább. Nem akartam az emelkedős, kanyargós úton tovább menni egyedül. Inkább a kényelmes, lejtős utat választottam, a férjemmel mentünk rajta lendületesen, kéezn fogva. Egy faluba értünk, ahol a helyi kocsmánál leültünk, megittunk egy hideg sört, aztán már térképpel a kezünkben indultunk új hegyek felé.

Izgultam, milyen lesz az este, hogyan fogom ezt előadni a páromnak, és mit fog szólni hozzá. Nagyon rendes és megértő volt, azonnal azt mondta rá, hogy próbáljuk meg, induljunk el ezen az úton. Azt mondta, ő is tudna szeretni egy "idegen" csecsemőt, el tudja képzelni azt, hogy ilyen módon legyen családunk. Elmesélte, hogy az egyik ismerőse nemrég számolt be arról, hogy egy baráti házaspárnak ilyen módon lett gyereke: egyszer csak telefonáltak nekik, hogy mehetnek a kisbabáért, és ettől egy pillanat alatt megváltozott az életük. Úgy láttam a férjemen, hogy tényleg jó ötletnek tartja a dolgot, nem utolsósorban azért, mert látja rajtam, milyen nehéz időszakot élek meg, és szeretné, ha kikerülnék ez alól az óriási nyomás alól.

Két hét múlva ilyenkor már tisztábban fogok látni. Most a terápiából két alkalom kimarad, mert jövő héten én nem érek rá (csajos buli lesz!), utána pedig Katalin utazik el. Szóval, csak három hét múlva találkozunk, de azt mondta, bármikor írhatok neki e-mailt, sőt, örülne is, ha tájékoztatnám a fejleményekről.

Nagyon komoly döntés ez, amit tegnap meghoztunk. Természetes, hogy most is zaklatott állapotban vagyok, még szokom a gondolatot. De tegnap este koccintottunk, én azt mondtam: kettőnkre, erre a férjem kijavított: hármunkra! Annyira édes, annyira szeretem őt! Mondtam is neki tegnap: valami nagyon nagy jót tehettem előző életemben, amiért őt kaptam meg ajándékul erre az életre. Úgy érzem, kinyílt a szívem, megérettem arra, hogy a következő életszakaszba lépjünk, és szülők legyünk.