A múlt heti jégmezős kép még intenzíven él bennem. Tegnap jógatanfolyam volt, de nem mentem, mert úgy éreztem, hogy egy kis szünetet kell benne tartanom, plusz régóta vágytam már arra, hogy egyedül legyek otthon, berakjak valami romantikus filmet, és a kanapén elnyúljak. Nos, így is tettem, elindítottam a Before sunset című filmet, amit már megnéztünk ugyan egyszer Robival, de muszáj volt még egyszer látnom. Az első részét is kétszer néztem meg, igaz, azt amiatt, mert bealudtam rajta. Annyira összetettek ezek a filmek, annyira tartalmas dialógusok vannak benne, hogy érdemes őket többször megnézni, mindig felfedez benne valami finom apróságot az ember. A harmadik részt még nem láttuk, de hamarosan biztosan sort kerítünk rá.
A filmben volt egy jelenet, amikor már a taxiban ülnek, és a párkapcsolataikról beszélgetnek. Akkorra már teljesen megnyílnak egymás előtt, és nem félnek vallani a kudarcokról, a hajdani naiv ábrándok utáni csalódásról. Jesse elmondja Celine-nek, hogy szokta azt álmodni, hogy meztelenül fekszenek egymás mellett, a lány terhes, ő pedig megérinti a bőrét, ami nagyon finom puha. Annyira szépen mondta ezt a fiú, hogy rögtön megjelent a lelki szemeim előtt a jelenet: láttam magunkat a férjemmel, ahogy fekszünk egymás mellett a hálószobában, én az oldalomon fekszem, várandós vagyok, kezem a nagy, gömbölyű pocakomon... És ekkor hirtelen belém hasított az érzés: félek! Félek a terhességtől, és félek a gyerekneveléstől. Nem szeretem az ismeretlen szituációkat, és számomra ez teljesen ismeretlen lenne. Ezért tartok tőle. Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni, nem tudom, mit kell egy kisbabával csinálni. Olyan kicsik és védtelenek a csecsemők, azt hiszem, rettegnék attól, hogy valamit elrontok. Később pedig attól, hogy nem adok meg mindent számára, amire szüksége lenne. Hogy hibázok, és nem leszek tökéletes anya. Nagyon mélyről jött elő ez az érzés, elkezdtem sírni, sokáig, sokat sírtam. Még ma reggel a trolin ülve is eszembe jutott a kép és az érzés.
Most megint nagyon nehéz. Megint felszakadt egy seb, ami fáj. Nem tudom, mennyi szenny és mocsok, rossz érzés van még bennem mélyen elfojtva, nem tudom, meddig tart ez a tisztulási folyamat, és egyáltalán, vége lesz-e valaha. Nem tudom, hogy utána jobb lesz-e, könnyebb lesz-e. Sokkal nehezebb ez a terápia, mint ahogy azt képzeltem. Sokáig tart, és fájdalmas a folyamat. És ami ijesztő: elég széles skálán hullámzik mostanában a kedélyállapotom: amikor felszakad egy-egy rossz érzés vagy emlék, akkor utána teljesen magam alatt vagyok, bezárkózom, és senkit nem akarok magam körül. Aztán amikor kezd múlni a fájdalom, nyitott leszek, felszabadult, jól érzem magam mások között. Ma este is megyek Katalinhoz, kíváncsi vagyok, milyen lesz a mostani alkalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése