Tegnap nem csináltunk képet, mert - ahogy Katalin mondta - annak sírás lenne a vége, ami szerinte nem baj, de tudja, hogy én másként értékelném... Így beszélgettünk az első órában, elmeséltem neki a kedd esti sírós élményemet, beszéltem a félelmeimről, az aggodalmaimról. Próbáltuk feltérképezni, hogy mire vezethető vissza az, hogy tartok az ismeretlentől, az új helyzetektől. Óvodában még vagány voltam, az alsó tagozat is nagyjából rendben volt, de aztán felsőben az a két év, amikor suli után a napköziben rohadtam, ahol csúfoltak. Akkor kezdtem el hízni, a bánatomat az evésbe fojtani.
Ezután a kamaszkorról beszélgettünk, és arról, milyen nehezen ment az elszakadás. És a beszélgetés közben egy érdekes összefüggésre jöttem rá: Anyukám mindig emlegeti, hogy milyen nehezen ment neki az érettségi, épp hogy csak átment, pedig előtte és utána is jó tanuló volt. De azt sohase árulta el, hogy mi történt vele akkoriban, ami ezt előidézte. Lehet, hogy abortusza volt, vagy esetleg olyan züllős korszaka, mi miatt elfordult a tanulástól? Nem tudom, mindenesetre valami olyan történhetett vele, ami törést okozott az életében, és utólag visszatekintve biztosan rájött, hogy rossz irányba is fordulhatott volna az élete. Valószínűleg a túlféltéssel, a rövid pórázzal azt akarta elkerülni, hogy mi is hasonló helyzetbe kerüljünk... Érdekes, hogy erre most jöttem rá. De ami jó, hogy már harag és düh nélkül tudok visszaemlékezni erre az időszakra. Mostanra feldolgoztam ezeket az "élményeket", és megbocsátottam a szüleimnek azért, hogy olyanok voltak, amilyenek.
És a beszélgetés végére rájöttem arra is, hogy már nem félek a babagondozástól. Képes vagyok ellátni egy csecsemőt, az én babámat, képes leszek megadni neki mindent, amire csak szüksége lesz. Nagyon fogom óvni, szeretni, és figyelmes, gondoskodó anyuci leszek. Katalin kérdezte, hogy kihez fogok fordulni, ha kérdésem merül fel, és már tudom a jó választ: az Anyukámhoz, hiszen azt biztosan tudom és érzem, hogy amikor csecsemők voltunk, mindent megadott nekünk, nagyon jó anyuka volt. Abban az időszakban, sőt, egészen a kamaszkoromig mindent jól csinált. És én hálás vagyok neki azért, hogy életet adott nekem. Neki köszönhetem, hogy élek, és neki köszönhetem, hogy ennyire érzékeny, intelligens, értékes ember lettem. Köszönöm, Anya!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése