A tegnapi alkalom nagyon sírósra sikerült. A hétvége óta feszült voltam, gyomorideggel mentem Katalinhoz. Elmeséltem neki, hogy néhány nappal ezelőtt kutakodtam az interneten, rájöttem, hogy lehet, hogy az autoimmun betegségem miatt nem tudok teherbe esni. Elgondolkodtam azon, hogy elmegyek vizsgálatra és a specialistához is, de aztán amikor elmondtam ezt az egészet a férjemnek, ő azt tanácsolta, hogy hagyjuk ezt az egészet, egyelőre ne járkáljak orvoshoz, nyárig pihentessük a dolgot. Rosszul esett, hogy rövidre zárta az egész témát, és bár láttam rajta, hogy feszült, továbbra sem akar erről az egész témáról beszélni. A hét elején lebetegedett, azóta otthon van. Az elmúlt napokban megint kissé úgy éreztem, hogy távol vagyunk egymástól, de aztán tegnap este annyira édes volt, az ajtóban fogadott, azt mondta, hogy nagyon hiányoztam neki, aztán hosszasan átölelt... ez nagyon jól esett.
Na, de a terápiára visszatérve, elmondtam Katalinnak, hogy úgy érzem magam, mintha évek óta csak úgy körülöttem történnének a dolgok, de belül hibernált lennék. Ezt az érzést képben is ki kellett fejeznem, azt mondtam, olyan, mintha egy nagy virágos rét lenne, amire ráömlött a gleccser, ezért megfagyott. Befagytam a szituációba. Már nem a baba utáni vágy dominál bennem, hanem az az állandó szomorúság és fájdalom, amit amiatt érzek, hogy 3 és fél éve minden napom a babavárásról szól, minden tervemnél ez jut eszembe. E köré rendeződött az életem. Ugyanakkor, ahogyan a képben nem akartam megérinteni a jeget, ugyanúgy próbálom magam távol tartani ettől az érzelmi blokktól is. Próbálom úgy élni az életem, mintha ez nem létezne, de igazából nem tudok túllépni rajtam. Már nem tudom, milyen ember lennék enélkül a mélyen gyökerező fájdalom nélkül. És az egészben a kudarclémény a legrösszabb, az, hogy nem vagyok képes teherbe esni.
Katalin megkérdezte, hogy voltak-e korábban kudarcélményeim. Elkezdtem őket sorolni, és arra jutottam, hogy gyakorlatilag kudarcok sorozata az életem: kamaszkoromban nem tudtam fiúzni, érettségikor nem tudtam pályát választani, egyetem után nem tudtam ott elhelyezkedni, ahol akartam, utána nem tudtam munkahelyet váltani, most pedig nem tudok teherbe esni. És az is igaz, amit Katalin megállapított: mintha mindig másra vágynék, mint ami éppen van. Elismertem, hogy így van, azt mondtam, hogy ez programhiba.
Már a hangtálazást csináltuk, amikor megkérdezte, hogyan születtem. Elmondtam, hogy nehezen, sokáig tartott a vajúdás, majd amikor kibújtam duplán a nyakamon volt a köldökzsinór, az életemet újjáélesztéssel és oxigén utánpótlással kezdtem. Katalin szerint ez meghatározó élmény lehetett az életemben, azzal együtt, hogy születésem után több napig távol tartottak az édesanyámtól, valószínűleg sérült bennem az ősbizalom. Azt tanultam meg, hogy a világ nem biztonságos hely. Valamint azt, hogy egyedül nem vagyok képes elérni a céljaimat, megvalósítani a feladataimat, hanem ehhez külső segítség kell. Lehet, hogy ezért gondoltam úgy az első perctől kezdve, hogy orvosi segítségre lesz szükségem a teherbe eséshez. Amiatt nem borultam ki, hogy orvoshoz kellett mennünk, azon viszont igen, hogy az orvosi segítséggel sem jött össze a dolog.
Katalin arra bátorított, hogy járjak utána az immunbetegséges dolognak, lehet, hogy ez hozza el a megoldást. Vagy pedig kiderül, hogy nincs ilyen bajom, és akkor legalább megnyugszom. Azt hiszem, hallgatok rá, így fogok tenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése