Ezen a héten valahogy elhagyott a harmónia érzése, nyugtalannak érzem magam. Egyik éjszaka azért nem tudtam rendesen aludni, mert azon pörgött az agyam, hogy mennyi mindent kell még elintézni a baba érkezése előtt, másnap írtam is egy 18 pontos feladatlistát... Másrészről viszont kissé üresek a napjaim, be kell vallanom, hogy unatkozom. Több mint egy hónapja minden nap itthon vagyok, nagyrészt egyedül, hosszú órákon át nincs kihez szólnom. Esténként persze itthon van a Férjem, vele mindig beszélgetünk, plusz két-három naponta beszélek telefonon az Anyukámmal, de ennyi. Próbálom színessé tenni a napjaimat, előre eltervezni, hogy mikor mit csinálok, kedden pl. elég sok idő elment az orvosnál, tegnap felhívtam telefonon a volt szobatársamat, aki 20 percen keresztül magyarázott, ma délelőtt terhestornán voltam, de valahogy így is egyhangúak a napjaim. Most már szép az idő odakint, a héten kétszer is sétáltam egy rövidet, emellett már az összes babaruha ki van mosva, az utolsó adag most szárad, ma összeraktam és kifertőtlenítettem a mellszívó készüléket, utána pedig nagyrészt összeraktam a kórházi pakkot. Amikor a pakk elkészült, kisebb pánikroham jött rám, elszorult a mellkasom, mert rájöttem, már igazán közel van a szülés. Félelem lett rajtam úrrá, elfogott a rettegés, hogy hogyan fogom én végigcsinálni a szülést, és utána hogyan fogom ellátni a babámat egyedül itthon. Hatalmas felelősség.
Jó zagyvák a soraim, az érzéseim és a gondolataim is ilyenek. Nagyon nehezen viselem a bizonytalan szituációkat az életben, és most egy rengeteg bizonytalansággal járó folyamat vár rám. Ki tudja, meddig maradunk egyben? Hogyan fog megindulni a szülés? Sikerül-e természetes úton szülni? Milyen hosszú lesz a vajúdás? Hogyan fogom bírni a fájdalmat? Minden rendben lesz-e a babával? És velem? Milyenek lesznek a kórházi napok? Hogyan fogok regenerálódni? Sikerül-e szoptatni? El tudom-e látni majd a babámat? És egyáltalán, jó anya leszek????
Azt hiszem, elért a "baby blues", a szülés előtti depresszió. Szinte minden nap sírok. A terhesség sokáig csak öröm és boldogság volt, de most, ahogy közeledek a vége felé, egyre nehezebb fizikailag és lelkileg is. És ami a legrosszabb, hogy mindemiatt lelkiismeret-furdalásom is van. Zsófika már egyre többet jelez, egyre többet érez, én pedig ahelyett, hogy zenélnék és táncolnék neki, szomorkodom és sírok. De azt hiszem, legalábbis szeretném azt hinni, hogy megbocsát nekem, nem haragszik érte. Ő az én babám, neki én vagyok az anyukája, és úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Jobb, ha felismerem, tudatosítom és kiadom magamból a rossz érzéseket, rosszabb lenne, ha csak tartogatnám odabent és belülről feszítene. A kislányom megért és megvigasztal. Az ad erőt, hogy minden nap elképzelem azt a percet, amikor először láthatom majd és magamhoz ölelhetem. Az csodálatos érzés lesz. De amikor ezt elképzelem, mindig belém hasít, hogy adja isten, hogy egészséges legyen. Emiatt is aggódom. Szóval, nem könnyű...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése